A csepp jelenti a tengernek I. rész

A devizaadós élethelyzet, túsz helyzet

Még csak egy éve foglalkozom a devizaadóssággal és a devizaadósokkal, miután felismertem, hogy egyedül nem tudom érvényesíteni jogainkat ügyünkben. Problémánk lényegileg egy túsz helyzet. Megterveztem, megszerveztem majd társaimmal működőképessé tettem a Devizaadósok Szövetségét. Közeleg a közgyűlés ideje, így gondolataimat fokozatosan rendezem, hogy tapasztalataimat, tapasztalatainkat megoszthassam tagjainkkal és a külvilággal is.

Nem vagyok pszichológus, bár anno mikor tanultam valamit ilyen címen, igen érdekelt. Ezzel együtt mégis ezzel a részével kell kezdjem a problémakört. Belülről, hiszen annyi mindent írnak és mondanak rólunk. Az átlagemberhez képest különleges helyzetben vagyok, hiszen a szövetség elnökeként rengeteg információt kapok, maguktól a devizaadósoktól és így viszonylagos rálátásom van 1300 devizaadós helyzetére. Egy százaléka sincs az érintetteknek. Csepp a tengerben ez az 1300 család, és én ennek az 1300-nak vagyok egy cseppje. „Nómen est ómen”. Családnevem a Tilk, észt nyelven cseppet jelent, ezáltal a „Csepp jelenti a tengernek”:
Többségünk (nek)
-    azt sem tudja, mit is írt alá, nem ismeri a szerződése tartalmát, nem is érti
-    azt sem tudja, mikor, milyen jogcímen mennyit fizetett
-    nincs tisztában jogaival
-    teljességgel tanácstalan, ezért szorong, elkeseredett és ideges
-    a médiából tájékozódik
-    nincs ügyvédje és nem is ismer
-    titkolja a környezete előtt, hogy devizaadós
-    nem ismeri, mert nem is ismerheti egymást
-    fél a peres eljárástól
-    nem tud dönteni egyszerű kérdésekben sem, egy-egy adatlapot sem képes helyesen kitölteni
-    minden segítséget ingyen és mástól vár
-    eszébe sem jut, hogy felelősséggel tartozik saját vagyonáért.
A fentiekből fakad az, hogy ilyen jogi és lélektani viszonyok között az ellenérdekű feleknek, minden oka megvan azt gondolni, hogy jogainkból, vagyonunkból és pénzünkből kiforgathatók vagyunk. A kitettség, kifoszthatóság alapja az a jogrend, melyet 2004. évvel hoztak ránk, amely jogrend az úgynevezett befektetőt ezer százalékkal bevédi, az adóst pedig teljességgel védtelenül hagyja.  Mára alakultak ki csak ugyanis azok a viszonyok – azaz hozták meg azokat a törvényeket – amelyek már legalább megelőzik hazánkban is az ilyen helyzetek kialakulását. Tíz éves vétkes (bűnös?) késedelemmel volt ez ügyben a törvényhozás. A nálunk működő bankok idegen tulajdonban vannak, így az általuk felszámolt(!) adósságot nem kívánják mérsékelni, nem hogy elengedni számunkra.  Az sem vigasztalhat minket, hogy a magyar állam és önkormányzataink is ugyan ebben a helyzetben vannak.

Folytatom …